CO-HOUSING _ elmélettől a gyakorlatig

CO-HOUSING _ elmélettől a gyakorlatig

CO-HOUSING
elmélettől a gyakorlatig

A co-housingot általában “együttlakásnak” vagy “közösségi lakóhelynek” fordítják, ám maga a fogalom mégsem teljesen tisztázott és elterjedt. Az egyértelmű, hogy egy olyan lakhatási forma, ahol a lakók nem csupán lakótársak, hanem mindenféle ház körüli teendőt, feladatot megosztanak, tehát közösségben élnek. De hogyan kezdődik el egy ilyen projekt és mik a legfontosabb lépések? Honnan tudjuk, hogy jó-e, ha belevágunk? Daku Dávid és Babos Annamária immár három éve élnek a 11. kerületben egy négyemeletes kertes házban, co-housing formában, így nekik tettük fel legfontosabb kérdéseinket. 

Milyen indíttatásból vágtatok bele a co-housing projektbe? 

DD: 2015 decemberében költöztünk össze öten egy Oktogonhoz közeli albérletbe. Nem volt mindenkinek külön szobája, kicsit egymás hegyén-hátán laktunk, de alapvetően nagyon olcsón. 2017 tavaszáig többször cserélődtek a lakótársaink, voltak, akik kimentek Erasmusra a helyükre az egyik ott lakó srác barátnője a másik helyre egy ismerős költözött. Az együtt töltött két év alatt nagyon jó hangulatban, egymást segítve laktunk, sok közös programot csináltunk. 2017 nyarán 40%-kal meg akarták emelni a lakbért, ekkor kezdtünk el új lakhatás után nézni. Az volt a célunk, hogy az alacsony albérleti ár megtartása mellett mindannyian együtt tudjunk lakni, külön szobákban, kényelmesen, akár egy kertes házban. 

BA: 2012-ben vettem részt egy egyetemi kutatási kurzuson, ahol a feladatunk a co-housing lakhatáshoz kötődő valamilyen kutatás elvégzése volt. Ez alatt az idő alatt már laktam együtt megosztott albérletekben, és a co-housing módszertanokból levonható tanulságokat mindig megosztottam lakótársaimmal. Ezeket a mindennapi életbe igyekeztünk beilleszteni. Ilyen volt például a takarítási rend, a közös főzések és az állandó gyakorisággal megtartott lakógyűlések. Mikor 2017 tavaszán úgy döntöttünk, hogy minimum heten, de akár többen is lakjunk együtt, úgy gondoltam, hogy ez egy nagyon jó alkalom arra, hogy nagyobban, szervezettebben is kipróbáljuk az együttélést.

 

Mik voltak az első és mik a legfontosabb lépések? 

DD: Az első kérdés az volt, hogy kik szeretnénk együtt lakni. Miután kialakult egy hat fős "keménymag", elkezdtünk együtt lakásokat, házakat nézni. Teljesen véletlenül az egyik srác ráakadt a 11. kerületben egy közel 400m2-es, négyszintes, négylakásos kertes házra, amit egyben vagy akár szintenként szerettek volna kiadni. Közösen megnéztük, és úgy ítéltük meg, át tudnánk alakítani úgy, hogy 12 fő különnyíló szobákban lakhatna. Ráadásul az alsó szintről elérhető egy kb. 100m2-es kert is. Mivel csak hatan voltunk, megbeszéltük, hogy vállalunk némi kockázatot, és lefoglalóztuk a házat egy hónappal a költözés időpontja előtt. Most már tudtuk, hová szeretnénk költözni, és kikkel, de egyértelmű volt, ha nem találunk egy hónap alatt még hat embert, akkor nem fogjuk tudni kivenni a házat és felújítani, így hát készítettünk egy honlapot, és gőzerővel elkezdtünk toborozni. Három bejárást szerveztünk, és közel 30 ember jött el, akik közül végül sikerült kiválasztani az addigra már csak három hiányzó lakót. Megegyeztünk a tulajjal az átalakításról és három hónap alatt szintenként haladva felújítottuk az egyes lakásokat: szobákat választottunk le, konyhát építettünk, laminált padlót fektettünk és némi elektromos és gépész munkát is elvégeztünk. Ezzel párhuzamosan készítettünk egy elszámolást, amiben súlyoztuk a szobákat adottságaik alapján, és ennek megfelelően mindegyiknek kialakult a saját ára. Nagyjából fél év alatt találtuk ki, milyen szabályok mentén "működik" a ház, hogy tudunk egymás mellett élni. Az egyes ház körüli feladatokat, mint pl. ki húzza ki a kukát, ki foglalkozik a rezsivel, ki adminisztrál, ki gondozza a kertet, pedig szétdobtuk magunk között. 

BA: Ha a létrehozási folyamatát nézzük a saját kismeretű co-housingunknak, akkor azt mondhatjuk, hogy a Nyugat-Európában bevett lépéssoron haladtunk végig: ott is először egy összeszokott közösség kezd el ingatlant keresni, elkészíttetik a terveket szakértők bevonásával, majd elkezdenek több embert toborozni, és indul az építkezés, ami alatt a már a végleges lakóközösséggel együtt határozzák meg a jövőbeli ottélés szabályait, illetve részt vesznek a közös helyiségek belsőépítészeti megtervezésében és megvalósításában is. Nálunk sok építész volt a csapatban, ami megkönnyítette a munkánkat, ütemterveket készítettünk az átalakításokkal kapcsolatos munkálatokról, melyek mindegyikét, a gipszkarton fal építéstől a villanyszerelésen át, a kerti burkolatokig házilag saját kezűleg készítettünk el. 

 

Mik voltak a legnagyobb nehézségek? 

DD: Ahogy korábban mondtam, elég kockázatos vállalás volt, hogy egy hónap alatt összeszedjünk hat új embert, kitaláljuk az átalakítást és hozzá egy ütemezést, és mindezen felül még lebonyolítsunk egy gigantikus, hat helyszínes, kétnapos költözködést is.

Közvetlenül azután, hogy mindannyiunk összes bútorát és holmiját betettük az alsó szintre, nagyon gyorsan neki kellett látni a felújításnak, hogy szépen lassan mindenkinek kialakuljon az élettere, mert mindaddig elég össze-vissza módon éltünk, aludtunk. Eközben már majdnem mindannyian dolgoztunk, így csak hétvégén és esténként tudtunk ezzel foglalkozni - emiatt nagyon jól jött az is, hogy tizenkét embernek rengeteg megmozgatható barátja van. A másik nagy kihívást a pénz jelentette, hiszen a házat egyben vettük ki, így a kéthavi kaució, az első havi lakbér, valamint a felújítás költsége az első két-három hónapban több, mint négymillió Ft volt.   

BA: A közös építkezés segítette a közösségünk fejlesztését, és ez az időszak nagyon jó hangulatban telt, viszont a munka mennyisége és elhúzódása miatt a vége már terhessé kezdett válni. Napközben mindenki dolgozni járt, esténként pedig valamit mindig szerelni, javítani, pakolni kellett, és így ment ez közel három hónapig. 

A mindennapi együttéléssel kapcsolatban csak az egy szinten lakóknak lehetett konfliktusa, azokat mindenki a szinten belül rendezte; a közös terek és adminisztráció gondozásával kapcsolatos nézeteltéréseket és nehézségeket az együtt megírt szabályzat pedig kitűnően megoldotta. Ez mindenkinek adott egy hivatkozási alapot. Azt el kell mesélnünk, hogy ez a ház alapvetően nem egy co-housing közösségnek épült, ezért a közös- és a magánterek közötti kapcsolatok nem megfelelőek, tehát mindenkitől szükség van folyamatos alkalmazkodásra és egymásra figyelésre. 

A legnagyobb nehézséget az okozta, amikor a lakhatásunk bizonytalanná vált, a tulajdonos el akarta adni a házat szintenként. Már másfél éve, hogy meghirdette, viszont csak egy szintet sikerült eladnia, de mikor a hirdetés megtörtént, többen bizonytalannak érezték a ház sorsát, ezért más albérletek után néztek. Végül most kilencen lakunk itt, hatan az eredeti csapatból, három új lakóval, akik teljesen jól beilleszkedtek.

 

Mit javasolnál azoknak, akik hasonlóban gondolkoznak? Kinek ajánlanád ezt a lakhatási formát? 

DD: Mindenkinek! Szerintem sokkal jobb, könnyebb így élni, mint egyedül egy garzonlakásban. Már el sem tudom képzelni, hogy elszeparáltan, nem ismerősök között, mellett lakjak. Viszont az látszik, hogy az idő előrehaladtával egyre inkább szükségem van a saját élettérre. Komoly párkapcsolat, esetleg később családalapítás miatt a hosszú távú tervek között inkább egymás melletti vagy feletti különálló lakásokban tudom elképzelni a jövőmet, közösen használt terekkel (nappali, kert) kiegészítve. Igazából, ha van néhány barát, akik szívesen töltenek együtt időt, akkor bátran vágjanak bele és keressenek ingatlant, esetleg további társakat. A többi adja már magát.

BA: Azoknak ajánlom ezt a lakhatási formát, akik nem egymás mellett szeretnének albérlő társaikkal lakni, hanem együtt is akarnak élni velük. Nagyon fontos, apró különbség egy sima albérlethez képest, hogy a co-housingokban a lakókat összeköti egy cél, szabályokat hoznak, mindenről együtt döntenek és aktívan megosztanak egymással tárgyakat, tereket, illetve időt. Annak, aki belevágna, javaslom, hogy keresse és kövesse a Co-Housing Budapest Egyesületet (facebookon és instagramon), az egyesületbe be lehet lépni, lehet támogatni a munkánkat vagy csoportként lehet hozzánk fordulni tanácsért. Célunk a hazai co-housing kezdeményező csoportok támogatása, illetve az eddigi tapasztalatok megosztása. 

Elsőkörben azt javasolnám annak, aki ilyenben gondolkozik, hogy ne riassza vissza a sok idő és energia, amit bele kell tenni, mert ezek mind élvezetesek tudnak lenni, és rengeteget lehet tanulni a folyamatok alatt. Mindenképpen javaslom, hogy írjatok egyszerű szabályt az együttélésről, próbáljatok meg úgy döntést hozni, hogy mindenki véleményét meghallgatjátok és a ház körüli teendőket meg körülbelül egyenlően vagy felváltva osszátok szét.

 

Mit gondolsz, Magyarországon miért nem futott be annyira a co-housing, mint külföldön?

DD: Egyrészt azt gondolom, hogy ennek lesz még kifutása itthon is, figyelembevéve az albérlet árakat és azt, hogy valahányszor szóba kerül ki, hol, hogyan lakik, akkor érezhető, hogy szüksége lenne az embereknek arra, hogy egymást segítve, közösségben éljenek. A co-housinggal tulajdonképpen részesei vagyunk egymás életének úgy, hogy sem családi, sem párkapcsolati viszony nincs köztünk. Gyakran még a legjobb barátainkkal is ritkábban találkozunk az elfoglaltságaink miatt, mint azzal, akivel együtt élünk - így a co-housing egyfajta biztonságot nyújt, mindig tudsz kihez fordulni, ha valami probléma van. 

Másrészt, egy társasházakat is fejlesztő, beruházó cégnél dolgozom, ahol sok esetben látom, hogy erre a lakhatási formára alkalmatlan épületeket terveztetünk és építtetünk meg. Komoly ingatlanfejlesztői kihívásnak tartom megtalálni az építészeti, közösségi és gazdaságossági szempontok megfelelő arányát.   

BA: Több tényezőn múlik az, hogy itthon nem egy választható lakhatási forma a co-housing. Ebből csak néhányat emelnék ki: nemcsak Magyarországon, de a többi posztszocialista utódországban, vagyis Közép-Kelet-Európában nagyon gyerekcipőben járnak még a co-housing típusú kezdeményezések. Ennek oka a szocializmus lakáspolitokájában kereshető, ahol nem volt az embereknek magántulajdonuk, és nagyon sokan társbérletbe kényszerültek más családokkal. Ezeknek is köszönhetően mára a hazai lakáspiac és az emberek gondolkodása is arra állt be, hogy mindenkinek saját lakás kell, a bérlés rossz. természetesen ehhez társulnak a rossz főbérlői tapasztalatok is. Ilyen körülmények között nehéz elmagyarázni a co-housing fogalmát, mert sokan már egy létező lakhatási fogalomhoz szeretnék kötni. Szüleink generációjából számtalanszor hallani megjegyzéseket, mint például "ez olyan, mint egy társbérlet, és az is borzasztó volt", vagy hogy "ez egy kommuna, itt minden közös és biztos mindenki mindenkivel..." vagy a személyes kedvencem, hogy "ez olyan, mint az Éjjel-nappal Budapest, buli egész nap". Nem, ez egyik sem, ez egy önkéntesen választott közösségi lakhatási forma, ahol a lakók döntik el, hogy miket osztanak meg egymással és hogyan is élnek együtt. Minél többen értik ezt meg és tapasztalják meg az ilyesfajta együttélés előnyeit, annál hamarabb fogunk tudni létrehozni több, erre a célra megfelelő épületet, míg végül ez egy választható alternatíva lesz, nem csak fiataloknak, de családosoknak is. 

 

+ Mi a kedvenc sztorid, ami a házhoz köthető? 

DD: Nem egy konkrét kedvenc sztorit írnék le, inkább mindennapokhoz köthetőket, amiket imádok. Hazaérkezel, leteszed a kabátod, a cuccaid, és elindulsz a házban szomszédolni. Megkérdezed, hogy kivel, mi történt, beszélgettek, esetleg vacsoráztok egyet. Amint kitavaszodik, és jó idő van, beindul a kerti szezon: leugrunk grillezni vagy csak kiülünk a kertbe közösen dolgozgatni. És még egy: minden évben tartunk házkarácsonyt, ahová vacsora után minden korábbi lakót is meghívunk, hogy és közösen tölthessünk egy kis időt. Ezek mind nagyon jó élmények. 

BA: Nagyon sok sztori van a mindennapi együttéléssel kapcsolatban, amiket nagyon szeretek! Viszont Az egyik legemlékezetesebb számomra még az építkezési folyamathoz kötődik. A tetőtérben kellett a legtöbb gipszkarton falat építenünk, viszont mikor megérkeztek a táblák, még csak az alsó szinteken folyt a felújítás, és nem is törődtünk azok feljuttatásával. Amikor a legfelső szintre jutottak a munkálatok, akkor már mindenképp fel kellett valahogy vinnünk a szűk lépcsőházban azt a körülbelül 40 darab, óriási gipszkarton lapot. Ahhoz, hogy ezt megvalósítsuk, szinte mindenkire szükség volt, minden lépcsőszakaszon és fordulóban állt valaki, egyensúlyozva adtuk fel egymásnak a lapokat, külön ki kellett találnunk, hogy az ajtókban hogyan fordulunk be a lapokkal. Jókat nevettünk közben, mindenki megtalálta a helyét az adogatásban, és végül nagyon gyorsan felpakoltuk a gipszkartonokat. Rengeteg problémát együtt oldunk meg ma is, közösen jobb hangulatban és gyorsabban lehet feladatokat elvégezni és az eredmény élvezete is közös lesz!

instagram: #d54cohousing
Böröndy Júlia
főszerkesztő